"Szeretteim, nem új parancsolatot írok nektek, hanem régi parancsolatot, amely kezdettől fogva megvan nálatok: ez a régi parancsolat az az ige, amelyet hallottatok." (1Jn 2,7)

Vannak régi dolgok amelyek időszerűsége sokáig él és vannak új dolgok, melyek tünékenyek, az Isten igéje pedig örök.

Üdvözlöm!

Áldás Békesség! Békesség Istentől!

Olyan világot élünk ahol a lényeg kifejtésére egyre kevesebb idő és lehetőség áll rendelkezésünkre, hiszen rohanunk és eláraszt bennünket a különböző forrásokból származó információk halmaza, ezért fontos, hogy egyre tudatosabban törekedjünk arra, hogy megtaláljuk a lényeget és a lehető legérthetőbben elmondjuk azt.

A lényeg alatt az evangéliumot értem és az érthetőség az ahogyan bizonyságot teszünk róla. Blogommal, szolgálatommal én is igyekszek ezt tenni, amit hitem szerint Isten rám bízott és próbálok olyan építőkővé válni, amilyenné az Úr akarja, hogy formálódjunk. Tapasztalatom alapján mindegyikünknek sajátos és eltérő ez az út, így válhatunk egyenként nélkülözhetetlen és egyedi építőkövekké és így fedezhetjük fel a csodát, amit az a ráébredés ad, hogy Isten teremtményei vagyunk.

Református teológiát végeztem és lelkészként szolgáltam a szolnoki református gyülekezetben. Jelenleg nem főállású lelkészként szolgálom Krisztust, nem kapok érte illetményt, sem parókiát sem más olyan más adományt, ami egy lelkész megélhetéséhez szükséges. Jó megtapasztalni a páli szolgálat természetét, ahogyan ő sátorkészítőként evangelizált, úgy én is saját munkámból élek a szolgálat mellett és habár sokan kételkednek, akik még nem próbálták, de Isten így is gondoskodik a munkás "méltó" béréről.

A szolgálatban nem csak öröm, hanem erő is van. Elsősorban önmagunk kaphatunk áldást és tapasztalhatjuk a kegyelmet, de mindig lesznek olyanok, akik keresik Krisztust, és akik szeretnének olyan közösséget alkotni, ahol az ígéret szerint valóban ott van Ő köztünk.

Így hoztunk létre egy olyan kis közösséget, amit egyszerűen Szolnoki Önkéntes Református Egyházközösségnek nevezetünk el, majd Szolnoki Missziói Református Közösségnek is, csak azért, hogy ne zavarjuk azok köreit, akik egész egyszerűen mást tartanak fontosnak mint mi, és Krisztusban való egységben nem testvért, hanem valami mást látnak bennünk.

Ennek ellenére mi mégsem vagyunk hajlandóak senkit kitagadni vagy megtagadni, nem  tartjuk magunkat - így másokat sem - konkurenciának, aki ilyen dolgokat állít, az leginkább saját démonaival és félelmeivel harcol.

Egész egyszerűen csak őszintén vállaljuk keresztyén református önazonosságunkat. Olyan közösség vagyunk, ahol habár a reformátusság alap felekezeti háttér, de mégis elsősorban az egyetemes keresztyén hit megélése és értékei a fontosak, így nincsenek felekezeti határok. Olyan közösség vagyunk, akik az Ige körül élik meg közösségüket Krisztussal és hitünk szerint ezek formáit gyakoroljuk, hiszen mi is fontosnak tartjuk a hit teljes megéléséhez mindazt, amit Jézus Krisztus ránk bízott. Olyan közösség vagyunk, akik hisznek az egységben és abban, hogy sokkal több van, ami összeköt bennünket egymással, mint ami elválaszt. Végül, pedig, olyan közösség vagyunk, akik remélik, hogy létezik párbeszéd és megbékélés, főleg a keresztyének közt.

Egyébiránt a szolnoki „református kérdés” egy olyan ügy, amiről csak azért beszélünk, mert az elfogult és egyoldalú problémarendezés során nem sikerült lezárni. Így olyan esetté nőtte ki magát, amiről fontos lenne beszélni, mert tipikus példája egyházunk belterjességéből fakadó anomáliáinak melynek megoldására sok esetben sem hajlandóság sem képesség nincs, de önmagában igencsak tanulságos esetről van szó. Így fordulhat elő, hogy olyan dolgokról beszélünk, amikről nem is kellene, amiről ha beszélünk rosszallást vált ki, mert az ilyen dolgokat általában mélyen elhallgatják azok, akik a megfelelő körökben kibeszélik és döntéseket hoznak. A rossz lelkiismeret nem jó tanácsadó és az ilyen áron elért békesség (vagy leginkább elnémítás) nem egyenes és tiszta lelkületű, így nem is tartós vagy egyszerűen csak képzelet.

Bizonyára kiérezhető a kritikai hangnem a fent leírtakból. Jó azt tisztázni, hogy keresztyénként arra is hívattunk, hogy ezt a világot jobbá tegyük. Ki más, ha nem mi? Ehhez azonban csakis tiszta látással és tiszta ítélőképességgel lehet neki látni. Szó nincs arról, hogy a megfogalmazott kritika az egyház létét veszélyeztetné, ha mindig ezt feltételezzük egy-egy elhangzott kritika során, ha emiatt le akarjuk beszélni a reformátusokat az internet biztosította kommunikációs lehetőségekről, ha mindent moderálunk és agyonhallgatunk, akkor vagy az idők szavát nem értjük vagy nem akarunk foglalkozni igazán a problémával vagy egész egyszerűen beteges félelem uralkodik rajtunk önös érdekeink mentén. Ezek közül azonban egyik sem jó. Lehet kozmetikázni az „egyházi médiát” mint a pártállam tette régebben, de ettől a problémák és a kérdések nem fognak megszűnni, sokkal inkább halmozódni fognak és ennek  megértéséhez nem kell doktori cím vagy különösebb mély spiritualitás, elég a puszta logika. Kvázi mindenki tisztában van saját egyházunk helyzetével, aki kicsit is elgondolkodik a kérdésen és látja, hogy nem éppen fényes a helyzet.

Nos hogy álunk? Van néhány egyszerű kulcsszó, ami köré fel tudjuk fűzni a problémát, ezek a következők: Érdektelenség, elöregedés, tisztázatlan pártállami múlt, hiteltelenség, bürokrácia, vízfej közegyház, érthetetlenség. Ezekről külön szeretnék értekezni, így itt nem fejtem ki, azonban ezek összhatása egyértelműen lehetetlen helyzetbe taszítják a református egyházat. Mondhatjuk azt is, hogy ez az egyház a saját végzetes csapdájába rekedt és ironikusan csak annyit mondhatunk, szerencse, hogy tart még a kegyelem.

Nem a mi közösségünk lesz, ami megoldást fog hozni erre a felvázolt helyzetre, mert egy nagy közösség problémáit csak nagy összefogással lehet megoldani, együttes akarattal, amihez rengeteg megértés, megbocsátás és szeretet kellene, ami még jelen pillanatban szinte elképzelhetetlen. Mi csupán példák vagyunk arra, hogy milyen az, amikor közösségi szinten áldozattá válnak szolgálattevők, gyülekezeti tagok, aztán mégis megmaradnak reformátusnak, nem adják fel, mert nem akarják feladni, hitüket és református önazonosságukat, ami pedig lelki károsodás volt végül a hit erejéből és csodájából haszonná válik egy közösségi összefogás révén. Számunkra valóban élő tapasztalat volt az ige igazsága: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28).

Tudom, hogy Isten soha nem hagy el bennünket.

Tisztelettel,

Bartha Örs

"Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt." (1Jn 2,6)

Ha valaki kedves nekünk annak bármit megígérünk, csak azért, hogy elnyerjük bizalmát és szeretetét. Bizonyára fordult már elő olyan, hogy Isten bizalmára és szeretetére vágytunk. Ezek legtöbbször nehéz vagy nagyon őszinte pillanatokban történnek meg. Ilyenkor megszületik a döntés, elfogadod Istent, Isten elfogad téged, megbocsát neked és oltamába zár. Azonban meg tudsz maradni Őbenne? Az élet könnyebb vagy viszontagságosabb pillanataiban átéled nap mint nap az Istennel való közösséget? Az apostol azt mondja: neked is úgy kell élned, ahogyan ő élt. Hányszor mondjuk azt, hogy habár elfogadjuk Jézus megváltását, de mi nem tudunk olyanok lenni mint ő. Nem tudunk úgy beszélni, gondolkodni, megbocsátani, szeretni. Mindezt csak a magunk módján tudjuk. A magunk részéről így hamar fellazul a kapocs, ami Istenhez köt minket és egyre távolabb sodródunk Urunktól, talán egészen addig, amíg újra azt érezzük, hogy életünkből eltünt Isten jelenléte. Amikor az ember keresztyén lesz akkor nem csak Krisztust fogadja el, hanem az ő tanításait is és cselekedeteiben is azonosul Megváltójával. Ez az amit Pál apostol a hit gyümölcsének nevez és ez az ami a mindennapokban megtart mellette és megerősít abban, hogy érdemes Krisztusban élni.